Varangyok, a kerti segéderők

Régi, kedves ismerősöm felhívott telefonon, hogy azonnal induljak, s ha már olyan nagy állatbarát vagyok, szabadítsam meg őket a gonosztól, ami egy „rút varangyosbéka” képében fészkelte be magát a kertjükbe. Ők amúgy nem félnek tőle, de ha megjön Pestről a „kisunoka”, hátha megijed.

Már az is haladás, hogy nem ütötték agyon szegény párát, mint ahogy sajnos még sok helyen elbánnak az útjukba kerülő haszontalannak ítélt teremtényekkel. A béka viszont a kertben is hasznos – kampányoltam szegény kétéltű mellett –, hiszen házatlan csigákat uzsonnál, férgeket vacsorázik, szúnyogokból készíti a reggelijét, és legyeket ebédel. „Jó, jó, azért csak vidd – mondta némi habozás után az ismerősöm –, de ne túl messzire.” Így a béka kicsit odébb, a komposztgyűjtő mellett kapott új lakosztályt.

A hét végén újabb telefonhívás: képzeljem, a „papa” a gyümölcsös végében kerti tavat épít a békáknak. Kiderült ugyanis, hogy a „kisunoka”, mint minden gyermek, akit még nem tanítottak meg gyűlölni, „imádja” az összes állatot, a varangyokat is beleértve. Szóban forgó ismerősöm családja már azért is megérdemel egy piros pontot, hogy megél a kertjükben a mérgekre, vegyi anyagokra érzékeny csupaszbőrű kétéltű.

Sokan emelnek kapát „juj, kígyó!” felkiáltással a kuszmára, azaz a lábatlan gyíkra is, pedig ezzel saját szorgalmas féreg- és kágyillóirtó kerti segédüket verik agyon. Szerencséjére ritkán kerül az emberek szeme elé, hiszen alapvetően rejtőzködő természetű, főleg este és esős időben aktivizálja magát. A gyíktól a lábatlansága, a kígyótól a gyíkszerű feje és farka, csukható szemhéja és nyelvöltögetés közben kissé nyitott szája különbözteti meg. Mint minden kétéltű és hüllő, Magyarországon a békákkal együtt a lábatlan gyík is védett.
Az emlősökhöz tartozó kertészsegédek közül a nagy éjszakai rovarvadászok, a denevérek sem a szépségükről híresek, számuk eléggé megcsappant, lévén, hogy egyre kevesebb rejtőzésre alkalmas zugolyt hagyunk a számukra. A legkárosabb éjszakai rovarokra, bagolylepkékre, araszolólepkékre, sodrómolyokra, valamint szúnyogokra vadásznak.

A sünnek viszonylag mázlija van, mert legalább olyan kedvelt, mint amilyen hasznos, bár a steril, makulátlan, agyonfűnyírózott kertekben nem talál magának vackot. Pedig őkelme nagy csiga-, hernyó- és cserebogár-pusztító. Sokan a szemükre vetik, hogy a földön lévő madárfészkekből kilopja a tojásokat, de az a madáranyu dolga, hogy biztonságos helyre rakja a fészkét.
Nagyon sokan szidják a vakondot (zalaiasan: vakondokot). Mi tagadás, néha hajlamos túlzásba vinni a gyepszellőztetésnek is felfogható ásatásokat, de ami még bosszantóbb, túrásaival tönkreteszi a veteményes ágyásait.

Védelmükben legyen mondva, a legszorgalmasabb rovarvadászt és féregirtót tisztelhetjük a fekete bundás vájármesterben. Legkedveltebb csemegéje éppen a lótetű néven is ismert vakondtücsök, a mocskospajor, a meztelencsiga – mindennap a testsúlyának több mint másfélszeresét képes kerti kártevőből bekebelezni. Igaz, a gilisztákat is felfalja, pedig azokra nagy szükség van.
A vakond is védett állat, ne csapjuk agyon, keltsünk zajt, ha kitessékelnénk. A jól halló vaksi bogarászt zavarja a fémes hang. A járatába gyömöszölt illatos fűszernövény vagy rossz szagú kutyaszőr is költözködésre ösztönzi.

szerző: Fincza Zsuzsa

Forrás: zaol.hu